Néha azt mondjuk valakire: „Na, ő aztán tud élni.”

Talán azért, mert képes élvezni az élet apró örömeit. Szép ételt készít magának akkor is, ha egyedül vacsorázik. Megteríti az asztalt, előveszi a szép tányért, meggyújt egy gyertyát, és nem gondolja azt, hogy mindezt csak különleges alkalmakra kell tartogatni.

Megadja a módját a hétköznapoknak is.

De vajon mit jelent valójában tudni élni?

Talán nem feltétlenül a nagy utazásokat, a drága dolgokat vagy a folyamatos élménykeresést. Sokkal inkább azt a képességet, hogy ne csak végigrohanjunk az életünkön, hanem időnként valóban jelen is legyünk benne.

Nagyon könnyű beleragadni a hétköznapokba. Felkelünk, dolgozunk, elintézzük a feladatainkat, bevásárolunk, rendet rakunk, válaszolunk az üzenetekre, majd este lefekszünk. Másnap pedig kezdődik minden elölről.

Ezzel önmagában nincs semmi baj. Az élet jelentős része hétköznapokból áll.

Talán éppen ezért olyan fontos, hogy ne mindig egy különleges alkalomra várjunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

Nem kell születésnap ahhoz, hogy megvegyük magunknak azt a süteményt, amit szeretünk. Nem kell nyaralás ahhoz, hogy legyen egy nyugodt délutánunk. Nem kell vendégeket várnunk ahhoz, hogy szépen megterítsünk. És nem kell különleges esemény ahhoz sem, hogy felvegyük azt a ruhát, amelyben szépnek érezzük magunkat.

Néha hajlamosak vagyunk a jó dolgokat későbbre tartogatni.

Majd hétvégén pihenek. Majd ha kész lesz ez a munka. Majd ha több pénzem lesz. Majd ha lefogyok. Majd ha lesz párom. Majd ha nagyobb házban élek. Majd ha végre elértem azt a célt.

És közben telik az élet.

Természetesen szükségünk vannak célokra. Jó érzés valamiért dolgozni, fejlődni és látni, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, amit szeretnénk.

De mi történik akkor, ha annyira a célra koncentrálunk, hogy közben elfelejtjük megélni az odavezető utat?

Talán elérkezünk egyszer oda, ahová vágytunk, majd néhány nap vagy hét múlva már kitűzzük a következő célt. Így könnyen az egész élet egy végtelen várakozássá válhat.

Pedig maga az út is az életünk része.

Azok a reggelek is, amikor még nem értük el a célunkat. Azok a hétköznapok is, amikor látszólag semmi különleges nem történik. Azok az esték is, amikor egyszerűen csak leülünk egy csésze tea mellé.

Az életünk nagy része valójában ilyen pillanatokból áll.

Talán igazán élni azt jelenti, hogy ezeknek is értéket adunk.

Megengedjük magunknak a pihenést anélkül, hogy előtte teljesen ki kellene merülnünk. Kényeztetjük magunkat apróságokkal anélkül, hogy úgy éreznénk, előbb ki kell érdemelnünk őket. Széppé tesszük a környezetünket, főzünk valami finomat, zenét hallgatunk, sétálunk, alkotunk vagy egyszerűen nem csinálunk semmit egy darabig.

Megadjuk a módját az életnek.

Mert ha belegondolunk, ez az egy életünk van.

Erre a gondolatra persze könnyű rá is stresszelni. Hirtelen úgy érezhetjük, hogy akkor minden pillanatot tökéletesen kell kihasználnunk, folyamatosan utaznunk, fejlődnünk és élményeket gyűjtenünk.

Pedig talán éppen ez lenne az ellenkezője annak, amit keresünk.

Az élet élvezete nem egy újabb teljesítendő feladat.

Nem kell minden nap különlegesnek lennie. Nem kell minden pillanatból emléket készíteni. Nem kell folyamatosan boldognak lennünk.

Talán egyszerűen csak több olyan pillanatra van szükségünk, amikor nem akarunk máshol lenni, mint ahol éppen vagyunk.

Érdemes időnként azt is megkérdezni magunktól: valójában ki akadályoz meg abban, hogy jobban élvezzem a saját életemet?

Néha valóban vannak külső körülmények, amelyeken nem tudunk azonnal változtatni. Máskor azonban mi magunk állunk saját magunk útjában.

Halogatjuk azt, amire vágyunk. Nem engedjük meg magunknak a pihenést. Bűntudatunk van, ha éppen nem vagyunk hasznosak. A jó dolgokat mindig valamilyen jövőbeli időpontra tartogatjuk.

Néha pedig észrevétlenül önmagunkat szabotáljuk.

Mintha könnyebb lenne mindig valami után vágyakozni, mint valóban megengedni magunknak azt, hogy jól érezzük magunkat abban az életben, amely már most is a miénk.

Pedig önmagunk szeretete talán ezekben az apró döntésekben is megmutatkozik.

Abban, hogyan bánunk magunkkal egy teljesen átlagos kedden. Adunk-e magunknak időt? Gondoskodunk-e magunkról? Megengedjük-e magunknak az örömöt akkor is, amikor nincs semmilyen különleges alkalom?

Nem kell ehhez feltétlenül sok pénz vagy hatalmas változás.

Néha elég egy szép reggeli. Egy lassabb vasárnap. Egy virág az asztalon. Egy séta telefon nélkül. Egy könyv néhány oldala. Egy olyan otthon, amelyben jó érzés körülnézni. Egy kép a falon, amely egy számunkra fontos emberre, emlékre vagy életszakaszra emlékeztet.

Talán az otthonunkat is ezért érdemes olyan hellyé alakítani, ahol valóban jó élni. A minket körülvevő apró részletek nem oldják meg az élet nagy problémáit, de emlékeztethetnek arra, hogy a hétköznapoknak is lehet szépsége.

Talán ezért szeretem azt a gondolatot is, hogy egy személyre szabott kép nem csak dekoráció. Egy családi emlék, egy gyermek érkezése, egy esküvő vagy egy számunkra fontos pillanat megjelenhet a mindennapi környezetünkben. Nem azért, hogy a múltban éljünk, hanem hogy időnként észrevegyük, mennyi mindent éltünk már meg.

Mert miközben mindig a következő állomást keressük, könnyű elfelejteni, hogy valamikor talán éppen arról álmodtunk, ami ma már teljesen hétköznapinak tűnik.

Igazán élni talán nem azt jelenti, hogy minden nap rendkívüli.

Hanem azt, hogy a hétköznapit sem hagyjuk észrevétlenül elmúlni.

Hogy vannak céljaink, de közben körülnézünk az úton. Hogy dolgozunk a jövőnkért, de nem áldozzuk fel érte teljesen a jelent. Hogy tudunk fejlődni, miközben azt is megengedjük magunknak, hogy egyszerűen csak jól legyünk.

Nem kell megvárnunk, amíg minden tökéletes lesz.

Nem kell megvárnunk a következő nyaralást, a következő célt vagy életünk következő nagy fejezetét.

Az élet nem akkor kezdődik majd.

Már történik.

És talán igazán élni annyit jelent, hogy ezt időnként észre is vesszük.